A cím nélküli ember – Dobos Tamás: W

Állok a végtelenül hype budai galériában, egy bizarr jelmezbál közepén, minden budai úrilány designer maszkban fotóz, posztol, instastory-t készít. Az örökkévalóságnak tűnő, csontig hatoló fáradt eső miatt mindenki a fekete ruhájához nyúlt ma este. Csak a vörösbor fogy. Aztán odakeveredik, odatolják az est főszereplőjét, ugyan mondjon már pár szót műveiről, de látom a szemén, hogy azt gondolja,  ezeknek a képeknek muszáj önmaguktól beszélniük. De még mindezek előtt elhangzik egy nagyon fontos történet: nevelőotthonban élő fiatalok, gyerekek gondolatait kérdezték, akik mindenféle okos asszociációt, szép szavakat kanyarítottak a fotók alá. Dobos Tamás  legújabb kiállításán jártam.

Vajon miért fontos, hogy az elfelejtett, alulreprezentált kallódók mondják el mit látunk a képen? Vajon miért kevésbé fontos, mint annak az esztétának a véleménye, aki most írta a negyedik kötetét a művészet fenomenológiájáról?

Egyetlen dolog biztos, hogy Dobos Tamás az egyik legszerényebb, legérzékenyebb, legtehetségesebb fotóművész napjainkban. A címben olvasható címnélküliség, az, hogy a befogadó döntse el, mit jelent számára, amit lát, ennek az élménynek az átengedése végtelen empátiára utal a művész részéről. Kevés olyan alkotó van, aki nemcsak a saját lelkének kivetülését teszi oda a fogyasztó elé, és utána részéről a művészeti munka befejeződik, hanem azt mondja: neked készítettem, bevonlak az alkotás végső fázisába, érdekelsz mint ember, fontos a véleményed.

A képaláírás, címadás az egyik legalapvetőbb eleme a folyamatnak, gondoljunk a ready made ikon piszoárra, melynek a ‘Forrás’ nevet adták.

A képek hihetetlenül technikásak, úgynevezett multiobjektívesek, kellően dekadensek, egy csipet húszas évek érzésűek (elvégre most léptünk bele), végtelenül gyönyörűek. A szimmetria mindig is a műértő szem gyönyörködtetésére szolgált. Az egyik fotónak én a Tilda Swinton címet adtam, dehát ez csak az én véleményem.

Dobos Tamás: W

Faur Zsófi Galéria 2020. november 5-ig.