Sorozatajánló- The Queen’s Gambit (a Vezércsel)

Featured Video Play Icon

Rájár a rúd filmrajongókra mostanság, egyre másra tolják el a premiereket jövőre, a mozik bezártak, maradnak a stream előfizetések és az egészestés filmkínálatból is fanyalogva választ az egyszeri filmrajongó. Marad a sorozat, mely formátuma alapján tökéletesen illeszkedik a mai bizarr világhoz, ami odakint fogad minket.

Ajánlás alapján kattintottam a Vezércsel című minisorozat ikonjára a Netflixen, ami sajnos azt tükrözi, hogy semmiféle előzetes ismeretanyagom nem halmozódott fel a készítőket illetően, és az Emmát sem láttam, pedig most utólag visszagondolva, érdemes lett volna megnézni Anya Taylor-Joy  játékát. Mert a főszereplő színésznő bizony megérdemli a figyelmet. A történet egyébként a hatvanas években, Egyesült Államokban élő fiktív, fiatal, árva női sakkozógéniusz életébe enged bepillantást, ami így egy mondatban már predesztinálja a különlegességét, a rendszerkívüliséget, konfliktusok tömkelegét.

A forgatókönyv valóban teszi a dolgát, spoiler nélkül írhatom, hogy ebből a kiindulópontból kihozzák a maximumot. Megismerjük a sakk mint férfisport és a hatvanas évek Amerikájának szexizmusát, akinek kétségei voltak azzal kapcsolatban, hogy a sport és a politika vajon összefonódik-e, megkapja a választ, kellően miszticizálja az ősi játék űzőit a zsenialitásukat illetően, és természetesen bemutatja a főhős az árvasággal való együttélés minden hátulütőjét szeretethiánnyal, gátlásokkal, függőségekkel együtt.

Ami miatt mégis  kitündököl az egy este ledarálható minisorozatok tömkelegéből a Queen’s Gambit, az a főszereplő személye. Félreértés ne essék, nem könnyfakasztóan eredeti színészi játékával, nem húsbavágó természetességével, amiről az egyszeri fogyasztó már-már azt képzeli, hogy a castingon árva gyerekzseni női sakkozókat kerestek, hanem egyetlen-szinte banális- jelenséggel szegezi képernyőhöz a nézőt: a tekintetével. Elizabeth Harmon karakter esetében mélységesen igazzá válik a klisé, hogy a szem a lélek tükre, ugyanis a remek fényképezésnek köszönhetően, tökéletes olvasójává válunk lelke rezdüléseinek azzal az egyszerű megfigyeléssel, hogy belenézünk a szemébe.

Epizódról epizódra egyre mélyebben vonzza be a nézőt, és már látni a mélybarna óriási szemekben az anya elvesztéséből fakadó szenvedést, a függőségre való hajlamot, az első szerelmet, az elvesztett sakkparti miatt érzett szégyent, az önfeledt örömöt, és minden olyan érzelmet, konfliktust, boldogságot, magányt, és megismerhetetlen zsenialitást, amelytől egyetlen cselekvésre vagyunk képesek: megnyomjuk a play gombot, hogy jöjjön a következő rész.